Április elsején megjelentem a munkahelyemen 9-kor, ahogy illik. Kivéve, hogy aznap 4-kor keltem, hogy elérjem a berlini gépet :D
Így ott álltam a nagy fekete bőrönddel a recepción és akár még tréfának is hihették néhányan. Nem az volt.
Közöltem mindenkivel újfent, hogy nekem 8-án van egy repjegyem haza és ha addig nyista lakás, elválnak útjaink.
Mindenki biztatott, hogy jaj de úgyis lesz. Nem lett.
Hazarepültem, még pár utolsó ígéretes szalmaszálba kapaszkodtam és amikor már azok is elhajtottak, megírtam a felmondásom.
Hozzáteszem, hogy az egész procedúrát végig az ügyvezető igazgató is követte és személyesen több emailben is érdeklődött, hogy mizu.
Majd a végén közölte, hogy ilyen márpedig nincs. Tudja mindenki, hogy nehéz (kurvanehéz) Berlinben lakást találni, de kell megoldást találni.
Addig kutatott cégen belül, míg talált egy csajt, aki május elején költözik(ött) ki a lakásából és szívesen összehoz az ügynökkel, aki ráadásul kiválóan beszél angolul is.
Vele aztán futottunk pár kört (szerinte 58nm kicsi lenne gyerekkel stb) majd a folyamatos nyaggatás (emailek, SMS persze udvariasan, de érezze a törődést) meghozta gyümölcsét:
A tulaj rábólintott és miénk lett a lakás!
Az előző lakó 16 évig élt ott, gyerekes, kutyás, mindenben elmondhatatlanul segítőkész.
Nagyjából 4 hetünk volt a költözésig.
Otthon mindent eladni, költöztetők szervezése, kutya fuvar, emberek fuvar, dobozol, zsákol, kidob, megtart, ragaszt. Erről szólt ez az időszak, na meg persze a búcsúzás - család, barátok, ismerősök. Nem volt egyszerű, de ha menni kell hát menni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése