Csak innen el....

... gondoltam én ezt már nagyon régóta. Az érzés pedig egyre csak erősödött, miután megszületett a kislányunk.
Nem szeretnék bővebben belemenni a miértekbe, aki nyitott szemmel jár manapság Magyarországon az pontosan tudja az okokat.

Nem volt sietős, de tisztában voltam vele, hogy egyszer eljön a költözés ideje.
Norvégiától Malajziáig jelentkeztem állásokra. Volt egy rakás telefonos és Skype interjúm, volt ahol ajánlatot is kaptam, de annyira nevetséges fizetést ajánlottak (Varsóban), hogy annyiért Kőbányára sem indultam volna el.
Főleg angol vagy angol-magyar pozíciókra jelentkeztem.
Mire visszajeleztek, már sokszor nem is tudtam mi volt a munka, annyi helyen próbálkoztam.
Hasonló volt a helyzet a berlini munkával is.
2016 elején jelentkeztem online, majd jött egy email február elején, hogy jöhet a telefonos interjú. Ám legyen.
Lezajlott az is sikeresen, majd jelentkezünk (same shit, different toilet - mondtam én).
Aztán jött az email pár nap múlva, hogy várnak a személyes interjúra Berlinben, cég fizeti a repjegyet, azonnal foglaljak, mert február 23 a nagy nap.

Jegy foglal, apa leszervezve gyerekkel itthon, Lili izzítva, hogy pár napra adja kölcsön a kanapéját.
Lili volt addig az egyetlen barátom Berlinben, akit ilyennel zaklatni tudtam.

Az interjú nagyon jó volt. Mondom ezt úgy, hogy személyes interjún kb 12 éve nem voltam, mert az eddigi munkáim ajánlás útján jöttek.

Egy angol és egy magyar csaj voltak bent plusz én. Tudtam, hogy az angollal kiválóan kijövök majd, mert imádom a humorukat, 12 éve kb csak britekkel dolgozom :)
Meglepő módon a magyar lány is nagyon szimpatikus volt.
Lezajlott az interjú, az ígért 90 perc helyett 60 perc után közölték, hogy enyém a munka.
A seggem csapkodtam a földhöz örömömben, nem tudván, hogy az ezt követő 2 hónap micsoda agyrém lesz.